Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kviddics évszázadai II.

2009.12.20

Kviddics Évszázadai II.

 

 

 Az előző tanévben megismertétek a Kviddics nemes sportjának teljes alapjaival, mert nagyjából megismertétek a felszerelést és a labdákat. Most megismerkedtek tüzetesen is a Kvaffal, a kialakulásával, és az ehhez, tartozó szerepkörökhöz.

 

A kvaff:

 

Gertie Konder naplójából tudjuk, hogy a kvaffot már a kezdet kezdetén bőrből készítették. A négy kviddicslabda közül ez az egyetlen, amit eredetileg nem bűvöltek meg. Egyszerű, varrott bőrlabda volt; gyakran füllel is ellátták az egykezes dobás könnyítése céljából, egyes régi kvaffokon pedig lyukak találhatók az ujjak számára. A markolássegítő bűbájok 1875-ös felfedezése azonban feleslegessé tette a fület és a lyukakat, mivel a bűbájozott bő azok nélkül is biztos fogást nyújt a hajtónak.

A modern kvaff 30 cm átmérőjű, felülete varratmentes. Skarlátpirosra először 1711 telén, egy szakadó esőben lejátszott mérkőzés után színezték. Az esőben ugyanis szinte képtelenség volt megtalálni a labdát, valahányszor az a sáros talajra hullott. A hajtókat az is egyre jobban bosszantotta, hogy minden egyes elrontott átadás után le kell szállniuk a földre a kvaffért. Nem sokkal a labda színének megváltoztatása után Daisy Pennifold boszorkány azzal az ötlettel állt elő, hogy célzott bűbájt alkalmazva befolyásolják a kvaff zuhanási sebességét – azaz érjék el, hogy az elejtett labda olyan lassan ereszkedjen a talaj felé, mintha vízben süllyedne -, lehetővé téve, hogy a hajtók még a levegőben elkapják. A kviddicsben ma is a „Pennifold-kvaff”-ot használjuk.

 

 

Kép

 

 

 

 

 

 

Az őrző:

Ez a pozíció a források szerint már a 13. században is létezett, bár az őrző feladat a módosult az idők során.

Zacharias Mumps szerint az őrzőnek

 

elsőként kell a kosarakhoz érnie, mivel az ő dolga megakadályozni, hogy a kvaff bejusson azok valamelyikébe. Nem tanácsos túl messzire távolodnia helyétől, nehogy a kosarait távollétében érje támadás. A fürge őrző mindazonáltal képes lehet gólt szerezni, majd időben visszatérve meghiúsítani az ellentámadást. Minden őrzőnek magának kell eldöntenie, milyen akcióra mer nyugodt lelkiismerettel vállalkozni.

 

A szövegből kiderül, hogy Mumps idejében az őrző tulajdonképpen plusz feladattal megbízott hajtó volt. Jogában állt átrepülni a pálya túlsó végébe, és gólt szerezni.

Mire Quintius Umfraville 1620-ban megírta a varázslók nemes sportját, az őrző feladatköre már leszűkült. A küzdőtéren kijelölték a büntetőzónát, s kimondták: az őrzőknek célszerű, de nem kötelező azon belül maradva őrizniük kosaraikat. Ha jónak látják, kirepülhetnek onnan, hogy megzavarják az ellenfél hajtóit, illetve, hogy feltartóztassák a támadót.

 

 A hajtók:

 

A legkorábban kialakult szerepkör a kviddicsben – a játék célja ugyanis egykor kizárólag a gólszerzés volt. A hajtók egymásnak dobálják a kvaffot, és 10 pontot szereznek csapatuknak, valahányszor sikerül átjuttatniuk a labdát a gólkarikák valamelyikén.

A hajtás technikájában csak a kosarakat felváltó karikák bevezetése után egy évvel, 1884-ben állt be jelentős változás. Akkor meghoztak egy új szabályt, amely kimondta, hogy a büntetőzónába csak a kvaffot birtokló hajtó repülhet be, ellenkező esetben a gól érvénytelen. Ez a megkötés az ún. „stooging”-ot volt hívatott megakadályozni, vagyis azt az eljárást, mikor két hajtó a karikák, elé repül, és az őrzőt félresöpörve szabad utat nyit a kvaffal érkező harmadik hajtónak.

 


 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.